Minden reggel úgy kelek fel, hogy ma lesz az a nap. Végre, ma jössz el! Így mosollyal ébredek és várom a 9:40-et, mert akkor kell érkezzen a busz. Hozzá számolok még egy óra lehetséges késést, akár kettőt is remélem, hogy jössz. Felöltöztetem a lelkem és már boldog vagyok. Elképzelem, ahogy megszólal a csengő, ahogy meglátlak, szaladok és a régen várt csók. Sosem engednélek el többé... Eljön a dél, három órát nem késhet, de nem baj, lehet mással jössz, vagy még lezuhanyozol találkozás előtt, meg akarsz lepni egy különleges időpontba. Nem adom fel! Dolgom akad, el kell mennem itthonról. Az úton mindenkit megnézek, de nem talállak. Este hazafele már repülök, biztos otthon vársz. Micsoda meglepetés! Ott ülsz a konyhába majd, mikor benyitok, felállsz, közeledsz és átölelsz. Abban a percben minden szép lesz! Szertefoszlik minden eddigi csalódás: az a biztonságos két kar! Hazaérek. Benyitok. Üres a szék, ahova képzeltelek. Akkor a szobámba! Ott kell lenned! Újra gyerekké válok és úgy szaladok, majd nyitom ki az ajtót! Üres. Késő van már. Új üzenetet kapok Tőled, haza értél munkából. Még mindig köztünk ez a pár száz kilóméter. Kicsit összetörök, de holnap új nap van, újabb lehetőség a találkozásra, csókra, ölelésre. Arra, hogy újra közel érezzelek magamhoz! Holnap elölről kezdem és újra boldogan várlak, reméleve egyszer majd tényleg eljön az a "holnap", amikor nem lesz mindez hiábavaló. Az lesz a legszebb holnapja életemnek! Addig megengedem magamnak minden nap, hogy örüljek, aztán összetörjek, így életben tartva az irántad való érzelmeim!
Egy kutya történetén gondolkodtam. Nagyon szereti a gazdáját, mindent megtenne érte. Az is szereti a kutyát, csak nem első a fontossági sorrendben. Ott van valahol, de ahhoz a határtalan szeretethez képest, amit a kutya ad a gazdának, ahhoz képest elhanyagolható figyelmet szentelnek rá. A gazda minden nap odadob neki egy húsdarabot, amitől nem lakik jól az eb, de túléli másnapig. A következő napfelkeltével pedig a gazdi újra élvezheti kutyája szeretetét, amit nem is érdemel meg. De minden nap odadobja azt a falatot, így maga mellett tartva az állatot. A kutya pedig reménykedik, hogy talán jobb lesz, hogy észreveszik, hogy előrébb lép a "listán", hogy értékelik szeretetét és mindent, amit a gazdájáért tesz nap, mint nap. De nem változik semmi, a húsdarab egyre kisebb lesz, a kutya mégis kitart. Vannak jobb napok, egyszer-egyszer nagyobb falat jut, ha a gazdinak jobb a kedve. A kutya újra elhiszi, hogy törődnek vele és szeretik. Aztán egy nap nem jön több húsdarab. Otthon van a gazda, de nem ad enni a kutyájának. Ráunt. Belerúg, amikor az odabújik. De a kutya úgyis ott marad, az a határtalan szeretet ott tartja, az, hogy feltétel nélkül szereti a gazdáját, hogy nincsenek megbújt érdekek, hanem igazi az érzés. A gazda viszont nem sajnálja meg... És akkor elgondolkodtam... Vajon a kutya éhen hal, várva a gazdára? Szerintem nem. Összetört szívvel keres magának élelmet, úgy, hogy szíve örökké a gazdájáé marad, de tudja, túl kell élnie a másnapot...
