Ma hullt a hó. Nem túl sok hó, gondolom holnapra elolvad. Lehet már ma estig eltűnik.

Szeretném beleírni: "Szeretlek!" Holnapra elolvad...

Én kősziklába akartam vésni, hogy örökre megmaradjon, csak Neked kimondani, soha senki másnak! De nem kellett, nem értékelted, eldobtad!

Ígyhát beleírom a hideg hóba és holnapra elolvad...

                 Arra gondoltam, ha kapnék egy új szívet, talán könnyebb lenne. Elmúlna az általad okozott fájdalom érzése és bárkit tudnék szeretni. Igen! Egy új szív a megoldás!

Ott hevert előttem. A tökéletes szív. Már csak ki kellett cserélnem. Mert nem ingyen kaptam, a fizetség pedig az én meggyötört szívem. Ha belegondolok, jó üzlet! Egy elhasznált darabot adok egy újért! Legyen hát! Kicserélem...

Két szív egymás mellett feküdt: egy összetört és egy makulátlan. Most melyiket válasszam? Az összetörtbe benne vagy, ott vagy Te is. Hogy adhatnám oda egy újért? Még, ha meg is szabadít a szenvedéstől. De a fájdalom is Te vagy, egy rész a szívembe, ami a Tied. Milyen lehetne az a szív, amibe nem létezel? Az hogyan dobog?

A két szív elé rogytam és patakokban folytak a könnyeim. Nem akartam már elcserélni. Nem is akartam mást szeretni. Nem akartam még elengedni, hogy elvegyék örökre. Hiába bántott meg és csapott be úgy, ahogy senki nem érdemli ezen a világon, mégse vagyok képes arra, hogy a tökéletes szívet válasszam, amiből Ő hiányzik.

Ráborultam a széttört szívemre, ami úgy nézett ki, mintha egy kutya összemarcangolta volna és tudtam, ez kell nekem. Bármennyire is meggyötört ez az enyém, az én érzéseimmel és fájdalmammal.

Csakis rajtam múlik, hogy a sebek beforrjanak, de ehhez idő kell. Nem lesz tökéletes, sosem lesz olyan, mint a mellette levő, de mindig az enyém lesz és rajta egy hasadás örökre a Tied...