A hétvégén új dolgot tanultam. Találkoztam pár régi ismerőssel és együtt töltöttünk egy-két órát. A beszélgetés közben arra lettem figyelmes, hogy elég sokszor használják a következő mondatot: "Engedd el!".

Akkor nem foglalkoztam ezzel, de miután haza értem, megint magamba roskadtam. Nem írtál, pedig úgy reméltem, hogy mire haza jövök, új üzenet vár. Nem így lett. Csak meredtem magam elé és a pár órával azelőtti jó kedvem kezdte felváltani az újabb sírógörcs.

Ekkor Eszembe jutott az a mondat, amit az este folyamán, olyan sokszor hallottam: "Engedd el!". Hangosan kimondtam, csak magamnak, csak én hallottam, de megnyugtatott. És rájöttem, hogy ez a két szó csodákra képes. Ha valamit nem tudok befolyásolni, nincs hatalmam felette, kár idegeskednem miatta és olyankor el kell engednem.

Sok olyan cikket olvasok, hogy mit kell tenni annak érdekében, hogy az életünk boldogabb legyen, vagy épp „x számú trükk, amitől boldogabb leszel”.

Én megtaláltam az első és legfontosabbat! Ezt a kulcsmondatot, ami azóta megkönnyíti az életem. Nem hosszú távú gyógymód, hiszen hatalmas önfegyelem és önkontroll kell ahhoz, hogy valamit véglegesen kiszakíts magadból és elengedj, lehet abban a pillanatban nem is arra van szükséged. Egyszerűen a jelen pillanatodból kell elengedd azt a tényezőt, ami frusztrál, amitől görcsös vagy és, ami eltakarja a napfényt. Nem a múltadból és nem a jövődből kell "kidobnod" valamit, hanem a jelenedet kell szebbé tenned. Arra bíztatok mindenkit, hogy tanulja meg ezt a mondatot. Írja fel magának egy helyre, ahol sokszor szembetűnik.

Nem azt mondom, hogy a problémákat a szőnyeg alá kell seperni, ami elég nagy közhely. Sokkal inkább az a lényeg, hogy azokat a tényezőket, amiket nem tudunk befolyásolni, nem tőlünk függ a megoldása, mégis idegesít, és álmatlan éjszakákat okoz, engedjük el. Nélkülünk is ugyanolyan lesz a végeredmény. Csak rajtunk múlik, hogy ezt mosolyogva, vagy a körmünket rágva várjuk meg.

Tehát a kulcs a Te kezedben van, próbáld ki: "Engedd el!".

Minden reggel úgy kelek fel, hogy ma lesz az a nap. Végre, ma jössz el! Így mosollyal ébredek és várom a 9:40-et, mert akkor kell érkezzen a busz. Hozzá számolok még egy óra lehetséges késést, akár kettőt is remélem, hogy jössz. Felöltöztetem a lelkem és már boldog vagyok. Elképzelem, ahogy megszólal a csengő, ahogy meglátlak, szaladok és a régen várt csók. Sosem engednélek el többé... 
Eljön a dél, három órát nem késhet, de nem baj, lehet mással jössz, vagy még lezuhanyozol találkozás előtt, meg akarsz lepni egy különleges időpontba. Nem adom fel! 
Dolgom akad, el kell mennem itthonról. Az úton mindenkit megnézek, de nem talállak. Este hazafele már repülök, biztos otthon vársz. Micsoda meglepetés! Ott ülsz a konyhába majd, mikor benyitok, felállsz, közeledsz és átölelsz. Abban a percben minden szép lesz! Szertefoszlik minden eddigi csalódás: az a biztonságos két kar! 
Hazaérek. Benyitok. Üres a szék, ahova képzeltelek. Akkor a szobámba! Ott kell lenned! Újra gyerekké válok és úgy szaladok, majd nyitom ki az ajtót! Üres. Késő van már. Új üzenetet kapok Tőled, haza értél munkából. Még mindig köztünk ez a pár száz kilóméter. Kicsit összetörök, de holnap új nap van, újabb lehetőség a találkozásra, csókra, ölelésre. Arra, hogy újra közel érezzelek magamhoz! Holnap elölről kezdem és újra boldogan várlak, reméleve egyszer majd tényleg eljön az a "holnap", amikor nem lesz mindez hiábavaló. Az lesz a legszebb holnapja életemnek! Addig megengedem magamnak minden nap, hogy örüljek, aztán összetörjek, így életben tartva az irántad való érzelmeim! 

A szívem és az agyam soha nem voltak jó viszonyban. Nagyon ritka az az eset, hogy valamiben egyet értsenek, hiszen, ha valami tetszik az egyiknek, a másik biztosan beleszól ebbe, vagy elkezd kételkedni. A bennem dúló állandó harc kettejük között folyik és ez az elmúlt pár hétben egyre fokozódott. 
A szívem megtört egy kicsit és az agyam természetesen nem a segítségére volt, inkább ellene, hogy még inkább megsebezze a szívem. Egy dolgot hajtogatott, hogy ő megmondta, már az elején, óvatosságra intette a szívet, hogy ne essen bele és ne akarja odaadni egy darabját! Még ne! De a szív romantikus és hamar szerelmes lesz, nem érdekelték az agy instrukciói és meglett a baj. Elvesztett egy darabot magából és most fáj. Viszont még mindig remél, nem adta fel, hiába harcol vele az agy minden nap és minden percbe. Racionális kérdéseket tesz fel és valós, fájdalmas tényekkel bombázza a szenvedő felet, de az nem akarja hinni.

Érdekes, hogy a szív álomvilágban él, elmeri hinni és reméli: egyszer mindaz, amiben eddig hitt, valóság lesz. Az agy pedig csak védeni akarja őt az újabb csalódástól, mindhiába. Neki is fájnak a történtek, csak próbálja a miérteket meg találni és tovább lépni, mert felismerte, hogy becsapták. Húzná magával a szívet is, aki csak lebeg, mintha a tengerbe lenne és várja, hogy véget érjen a rossz álom és végre felébredjen. 
- Szív! Mit csinálsz még mindig? Hát megéri? 
- Igen! Megéri! Szeretem és ez nem változott! - érkezik a válasz.
- Becsapott! - ordítja az agy, amire a szívből megint leválik egy apró darab, újabb barázda jelenik meg rajta.
- Tudom. - feleli sírva - Tudom jól, de engedd, hogy adjak neki még egy esélyt!
- Minek? Ha először nem értékelte az odaadásod, másodszor fogja?
- Nem tudom. - zokogja a szív. - Nem tudom! De meg kell próbálnom!
- Nem fogja, Szív! Hidd el, csak szenvedsz, csak Neked rossz! Hol volt elsején, Szív!? Hol volt akkor, mikor a vonaton kellett volna ülnie?!
- Nem tudom, Agy! Hát, nem tudom! De attól még azt mondja, szeret még mindig! Hinni akarok Neki! 
- Higgy, hogy kivehessen belőled egy újabb darabot, mert naiv vagy és vak! 
- Szeretem Őt! Nem tudom egyik pillanatról a másikra elfelejteni! 
- Szeretnék segíteni neked, de nem engeded. Én innen másképp látom a dolgokat, azt látom, hogy ígérget, nem törődik veled és nem tart érdemesnek arra, hogy megválaszolja a kérdéseinket, nem hiszem már egyetlen szavát sem! Neked sem szabadna bíznod benne! Ébredned kell, Szív! 
- Minden szó fáj, Agy! Minden szavad tőrként fúródik belém és hidd el, tudom, hogy igazad van, de remélnem kell, remélem, hogy tényleg szeret és, hogy van magyarázat!
- Szeret? Mivel bizonyította ezt neked valaha? Azzal, hogy egyszer se jött, hogy nem akarta, hogy menjünk? Hogy azt mondja, nincs ideje ránk? Mi a bizonyíték erre, Szív? A sok szép szó, ennyi? Szavak? 
- A tekintete, az ölelése, az a bizonyíték! Ami akkor volt, mikor találkoztunk. Az szép volt, Agy, Te is jól tudod, mert akkor még Te is bíztál benne! - mondta a szív remegve.
- Igen, Szív! Elhittem, hogy tényleg lehet szép, hogy mostantól boldogabbak leszünk együtt, mint valaha volt bárki a földön, de csalódtunk. Az már a múlt, Szív! Már a múlt! Ebbe hiába kapaszkodsz, két hónappal ezelőtti élménybe, amit nem akar velünk megismételni!
Erre már nem volt válasz. A szív összerogyott és nem tudott megszólalni többet. Tudta, hogy az agynak mindenbe igaza van, de nem akarta feladni. Nem adhatta fel, még mindig kutatott a remény után, csak egy aprócska fény után, valahol, ami még számíthatott, amibe még kapaszkodhatott és elhihette, tényleg fontos Neki és csak a véletlen műve, hogy nem találkoztak, de minden jó lesz. Minden jó lesz!

Eltelt pár óra a csenddel és újra megszólalt a szív. A hangja reszketett a sírástól, de el akarta mondani, hátha így jobban megérti őt az Agy.
- Azt éreztem, Agy, hogy ő a másik felem, akit keresek, mióta a földre szálltam! Érted? Elhittem, hogy lehetséges! Ahogy a Reményik Sándor versbe van, Te is ismered: „Egy lélek állt”. Emlékezz az utolsó pár sorra:

„ De onnan visszafordult: „Ó Uram,
  Egy vágyam, egy utolsó volna még:
  Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
  Szerettük egymást véghetetlenül,
 Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
  Szeretném viszontlátni odalenn,

 Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
 S felelt az Úr:
„Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”

Ezt nem tudom olyan könnyen semmissé tenni! - felelte végül és újra darabokra hullott.

Az agy nem bántotta tovább. Nem szólt többet, csak gondolkozott. Próbált rájönni, hogy a szív miért hisz még mindig annak a fiúnak, aki nap, mint nap összetöri. De nem tudta mi a racionális magyarázat, mert nem létezett. Érezni kellett volna, de arra ő képtelen volt...

Ma hullt a hó. Nem túl sok hó, gondolom holnapra elolvad. Lehet már ma estig eltűnik.

Szeretném beleírni: "Szeretlek!" Holnapra elolvad...

Én kősziklába akartam vésni, hogy örökre megmaradjon, csak Neked kimondani, soha senki másnak! De nem kellett, nem értékelted, eldobtad!

Ígyhát beleírom a hideg hóba és holnapra elolvad...

Egy kutya történetén gondolkodtam. 
Nagyon szereti a gazdáját, mindent megtenne érte. Az is szereti a kutyát, csak nem első a fontossági sorrendben. Ott van valahol, de ahhoz a határtalan szeretethez képest, amit a kutya ad a gazdának, ahhoz képest elhanyagolható figyelmet szentelnek rá. A gazda minden nap odadob neki egy húsdarabot, amitől nem lakik jól az eb, de túléli másnapig. A következő napfelkeltével pedig a gazdi újra élvezheti kutyája szeretetét, amit nem is érdemel meg. De minden nap odadobja azt a falatot, így maga mellett tartva az állatot. 
A kutya pedig reménykedik, hogy talán jobb lesz, hogy észreveszik, hogy előrébb lép a "listán", hogy értékelik szeretetét és mindent, amit a gazdájáért tesz nap, mint nap. De nem változik semmi, a húsdarab egyre kisebb lesz, a kutya mégis kitart. 
Vannak jobb napok, egyszer-egyszer nagyobb falat jut, ha a gazdinak jobb a kedve. A kutya újra elhiszi, hogy törődnek vele és szeretik. Aztán egy nap nem jön több húsdarab. Otthon van a gazda, de nem ad enni a kutyájának. Ráunt. Belerúg, amikor az odabújik. 
De a kutya úgyis ott marad, az a határtalan szeretet ott tartja, az, hogy feltétel nélkül szereti a gazdáját, hogy nincsenek megbújt érdekek, hanem igazi az érzés. A gazda viszont nem sajnálja meg...
És akkor elgondolkodtam... Vajon a kutya éhen hal, várva a gazdára? Szerintem nem. Összetört szívvel keres magának élelmet, úgy, hogy szíve örökké a gazdájáé marad, de tudja, túl kell élnie a másnapot...

Azt írta megvan a jegy. Reggel pedig tájékoztatott, hogy a vonaton van, kérésemre a vagon számát is megmondta: 21-es. A csodálatos huszonegyes. Három hét várakozás és vágyakozás után teljesül a kívánságom. Egy átsírt Karácsony és Szilveszter után -amit nélküle töltöttem- tényleg megtörténik. Magamhoz ölelhetem. Megcsókolhatom és egy hétig csak az enyém lesz. Vagy inkább én az övé. Viszont szerelmünkből kiindulva a tökéletes következtetés, hogy egymáséi leszünk. Boldogan indultam útnak azon a reggelen. Január 1.-e. Csodálatos évkezdés, az elképzelhető legszebb. Csak Neki nem, 10 órát kell vonatoznia értem és sajnáltam. Úgy döntöttem segítek rajta. Elé megyek Kolozsvárra autóval, így további 4 óra zötykölődéstől megkímélem. De nem jó a fogalmazás, nem elé mentem, repültem arrafele. Csak az járt a fejembe mennyire boldog lesz, hogy mit szól majd a meglepetésemnek. Viszont látom több, mint egy hónap után. Nem volt könnyű hónap, mert egyre távolabbinak éreztem és egyre kevésbé mertem hinni abban, hogy jön, hogy kapok Tőle egy hetet. De most igen, megtörténik! A megérdemelt boldogság robog felém a 21-es vagonban, én pedig láthatatlan szárnycsapkodásokkal érkezem, hogy mihamarabb lássam. A nap hétágra süt, tehát az idő is tökéletes és csak arra tudok gondolni, milyen rendkívüli lesz a visszaút úgy, hogy mellettem ül. Hallom a hangját, amiért odavagyok. Ezek a képek visznek előre, egyre fogynak a kilóméterek. Pontosan érkezem. Még van 10 perc a vonat érkezésééig. Beérek az állomásra, keresem boldogságom vonatát. Késik 20 percet. Sebaj! Csak fél óra választ el a legszebb érzéstől. Csak 30 perc és a visszaszámlálás megkezdődött. Bár a napsütés ellenére kint nagyon hideg van, nem tudok bent maradni. A 3-as vágányra érkezik, ott kell lennem, ott kell várnom. A szerelem melegít majd és nem is fázom annyira, mint kéne. A szivem a torkomban dobog. Lassan telnek a percek. A távolból kék mozdony tűnik fel, érkezik. Itt van! Ez az a pillanat! El sem hiszem! Az első vagon a 27-es. Biztos csökkennek a számok, elkezdek szaladni az utolsó vagonig, ott kell lennie, hisz az utolsó kettőt csatolják le és megy tovább Marosvásárhelyre. Futás közben felpillantok egy vagonra: 30-as. Mit jelentsen ez? Benézek az ablakokon kevés ember, sokan szállnak fel. Nincs 21-es vagon. Bizonyára elírta. Felhívom telefonon. Kicseng, de nincs válasz. Közbe felpattanok a vonatra és keresni kezdem. Mindenkit megnézek, de nem találom. Már tizenötödjére tárcsázom a számát és kinyom, majd kapok egy új üzenetet facebookon: arra kér, hogy ott beszéljünk. Kétségbeesetten pötyögök a vonat mellett, könyörgöm, hogy szálljon le, mert ott vagyok, érte jöttem. Nincs válasz. Továbbra is hivogatom, miközben egyik vagont a másik után fésülöm át. Már nem süt a nap, valahogy minden sötét. Alig látok és alig hallok, egyetlen arcot keresek. De nincs. Mi történt? Válasz jön facebookon, mérges válasz: " Nem, majd Vásárhelyen. Nagyon örvendek az ilyen variálásnak." Kétségbeesésem fokózodik. Nem értem miért nem lehet telefonon ezt megbeszélni, miért kell időt veszítenem a visszaírással. Igyekszem Neki megmagyarázni, hogy csak meg akartam lepni, hogy nem tudom hol van, nem találom a vonaton. Nincs válasz. Hiába hívom immáron huszonvalahányadszorra, egyből elutasít. Talán nem ez a jó vonat, talán elnéztem. Segítséget kérek a kalaúztól, aki biztosít arról, hogy ez az általam várt szerelvény. Összerogyok. Nincs rajta. Hol a boldogságom? Hol jön? Fázom, már érzem a hideget. Telnek a percek, én pedig tehetetlenül állok az állomáson. A vonat tovább indul. Könnyes szemekkel nézek utána. Az állomás kiürűl, csak én maradok ott magam elé meredve. Miért? Kérdezgetem magamtól újra és újra. Egy újabb sikertelen próbálkozást teszek arra, hogy felhívjam telefonon, a jól megszokott sípszó fogad újra. Csak azt tudom, hogy össze kell szednem magam, hogy haza kell indulnom, 111 km-t kell vezetnem. De nélküle? Csalódottan indulok az autó felé. A lábaim alig mozdulnak, még mindig remélem, hogy talán ott van valahol, hogy én nem látom őt, de hiába, rajtam kívül nincs más a közelben. Hazaindulok. Csalódottan, összetörve vezetek. A gondolatok cikáznak a fejemben és nem értem. Egyszerűen nem értem. Miért mondta, hogy a vonaton van, ha nincs? Miért hitegetett? Miért mondta annyiszor, hogy szeret? És én miért hittem el? Mert elmertem hinni, hogy engem is szerethet valaki, olyan szenvedéllyel, ahogy másokat, hogy talán én is megérdemlek egy cseppnyi boldogságot.

Széthasatt a lelkem. Darabokra tört megint. És most egy lélekdarab a kolozsvári állomáson maradt. Nem Neki adtam, mint általába, ahogy egy fiú magával visz egy-egy darabot belőlem, most az állomáson maradt ez a foszlány és vár. Minden nap megnézi a Budapestről jövő vonatot és keresi Őt, reméli még mindig, hogy csak rossz álom volt, hogy valójában ott van, ott kell lennie. Reménnyel telve várja, majd újabb darabokra törik, apró szilánkokra és rájön, hogy hazugság volt, minden hazugság volt és becsapták...