Minden reggel úgy kelek fel, hogy ma lesz az a nap. Végre, ma jössz el! Így mosollyal ébredek és várom a 9:40-et, mert akkor kell érkezzen a busz. Hozzá számolok még egy óra lehetséges késést, akár kettőt is remélem, hogy jössz. Felöltöztetem a lelkem és már boldog vagyok. Elképzelem, ahogy megszólal a csengő, ahogy meglátlak, szaladok és a régen várt csók. Sosem engednélek el többé... 
Eljön a dél, három órát nem késhet, de nem baj, lehet mással jössz, vagy még lezuhanyozol találkozás előtt, meg akarsz lepni egy különleges időpontba. Nem adom fel! 
Dolgom akad, el kell mennem itthonról. Az úton mindenkit megnézek, de nem talállak. Este hazafele már repülök, biztos otthon vársz. Micsoda meglepetés! Ott ülsz a konyhába majd, mikor benyitok, felállsz, közeledsz és átölelsz. Abban a percben minden szép lesz! Szertefoszlik minden eddigi csalódás: az a biztonságos két kar! 
Hazaérek. Benyitok. Üres a szék, ahova képzeltelek. Akkor a szobámba! Ott kell lenned! Újra gyerekké válok és úgy szaladok, majd nyitom ki az ajtót! Üres. Késő van már. Új üzenetet kapok Tőled, haza értél munkából. Még mindig köztünk ez a pár száz kilóméter. Kicsit összetörök, de holnap új nap van, újabb lehetőség a találkozásra, csókra, ölelésre. Arra, hogy újra közel érezzelek magamhoz! Holnap elölről kezdem és újra boldogan várlak, reméleve egyszer majd tényleg eljön az a "holnap", amikor nem lesz mindez hiábavaló. Az lesz a legszebb holnapja életemnek! Addig megengedem magamnak minden nap, hogy örüljek, aztán összetörjek, így életben tartva az irántad való érzelmeim! 

Baba lettem, játék baba! Olyanná tettél, mint a többit, amik a polcodon vannak. Nem kaptam nagyobb figyelmet, nem játszottál, foglalkoztál velem semmivel sem többet, mint mással. 
Minden reggel azon gondolkodsz, le vegyél-e a polcról, vagy inkább hagyj ott?! Meguntál már, nincs kedved hozzám, nem viszel magaddal sehova. 
De azért vannak percek, amikor titkon hozzám érsz, megsimogatsz, mert néha hiányzom, csak ez múló érzés és nem tart sokáig. Egyre ritkább ez a pár pillanat. 
A szobádban vagyok, számomra minden perc nélküled egy örökkévalóság, mert nekem csak Te vagy a játszótársam, egyedül érzem magam. Nem mozdulok, várlak, míg újra hiányérzeted lesz. Vágyom a figyelmedre, de semmit nem tehetek.
Egyre több a por, már alig látlak, s Te sem veszel észre. Ott ülök a polcon, remélve, hogy megtörölgetsz, újra magadhoz veszel, de nem. Egyre homályosodik minden és belefulladok a porba. Hol van a biztonságot nyújtó ölelésed? Nem segítesz!

Mikor észreveszed, egy pillanatra bánod, talán, de...

…majd veszel magadnak új babát...

Álltunk egymással szemben. A tekintetünk találkozott, de egyetlen porcikánk sem mozdult, viszont érezni lehetett körülöttünk, hogy összetartozunk. Még összetartozunk…

Volt közöttünk egy zsák, a mi termésünk: múltunk, érzéseink, emlékeink és élményeink; minden ott volt előttünk. Titkon, talán a jövőnk egy darabja is a zsák tartalmához tartozott, de ezt nem tudtuk biztosan. Egyetlen dolog volt biztos, hogy ezt a „terhet” vinnünk kell magunkkal.

Tettem egy próbát, megmozdultam és megemeltem a zsákot. Nagyon nehéz volt, egyedül nem bírtam, de nem segítettél. Csak nézted, ahogy próbálkozom. Tudtam, hogy ez a miénk, a mi kapcsolatunk, két ember kell hozzá, de csak ott álltál és néztél. A szemedbe láttam a szerelmet, de nem tettél érte semmit.

Percek teltek el, órák, talán napok és megmozdultál. Segítettél! Felsegítetted a hátamra a zsákot egy „Szeretlek!” szó kíséretében és engedted, hogy egyedül vigyem. Te pedig, boldogan sétáltál mellettem, és amikor megbotlottam, vagy leesni látszott a zsák a hátamról, újra segítettél csodaszép bókokkal. Csak éppen azt nem kaptam meg Tőled, amire szükségem volt. De nem baj, egy darabig tudom vinni egyedül is, remélve, hogy majd csak rájössz, mit kellene tenned.

Cipelem, míg Te mellettem sétálsz és velem vagy ugyan, de mégsem vagyunk együtt!