Újabb egy mondatos eszmefuttatás: 

Belesűríteném teljes létem abba az egyetlen pillanatba és hagynám magam újjászületni, majd újabb szenvedésre ítélném egész lényem, de tudnám, megérte, mert abba az egy percbe volt benne a teljes világunk.

A pillanat, amikor a Szív összeszorul, majd remegve meghajol az Agy előtt.

- Igazad volt! - suttogja és darabokra hull...

    A sötét éjszakában rengeteg a könnycsepp. Úgy érzem így távozol belőlem a leghamarabb. Valahogy ki kell szakítsalak magamból. Fáj. Minden csepp éget, mert egy újabb emlék, egy újabb Hozzád kötött darabot veszítek.

Tudom, hogy értelmetlen magamban tartanom, mert vége van. Annak van vége, ami el sem kezdődött. Mégis szép volt...

Azt mondják, ha valamit/valakit elveszítesz, akkor tudod majd értékelni mindazt, amit érted tett és mindazt, aki valójában melletted volt. Eljön ez az idő? Úgy érzem, hiába nyújtom a kezem, nem akarod megfogni, nem érinted meg. Így később nem hiányozhat a kézfogásom, pedig én magamhoz szorítottalak volna, de nem engedted. Nem történt meg, mert falat állítottál közénk. A meg nem történt dolgokat pedig nem értékelheted, és nem hiányolhatod. Hogy veszíts el, ha nem is kellettem? Hiába küzdöttem. Nem értél még meg erre!

Némán szerettelek, mert nem adtál arra lehetőséget, hogy megmutassam milyen, ha valaki feltétel nélkül és odaadón, olyannak akar, amilyen vagy.

De majd egyszer eljön az ideje és az fog hiányozni Neked, ami meg sem történt. Vágyni fogsz arra, hogy valaki úgy szeressen, ahogy én szerethettelek volna. Félek, hogy késő lesz…
Az a különleges kézszorítás hiányzott. Hónapokon át nyújtottam feléd a kezem, de nem kaptál el, hagytad, hogy lezuhanjak és összetörjek...

Minden reggel úgy kelek fel, hogy ma lesz az a nap. Végre, ma jössz el! Így mosollyal ébredek és várom a 9:40-et, mert akkor kell érkezzen a busz. Hozzá számolok még egy óra lehetséges késést, akár kettőt is remélem, hogy jössz. Felöltöztetem a lelkem és már boldog vagyok. Elképzelem, ahogy megszólal a csengő, ahogy meglátlak, szaladok és a régen várt csók. Sosem engednélek el többé... 
Eljön a dél, három órát nem késhet, de nem baj, lehet mással jössz, vagy még lezuhanyozol találkozás előtt, meg akarsz lepni egy különleges időpontba. Nem adom fel! 
Dolgom akad, el kell mennem itthonról. Az úton mindenkit megnézek, de nem talállak. Este hazafele már repülök, biztos otthon vársz. Micsoda meglepetés! Ott ülsz a konyhába majd, mikor benyitok, felállsz, közeledsz és átölelsz. Abban a percben minden szép lesz! Szertefoszlik minden eddigi csalódás: az a biztonságos két kar! 
Hazaérek. Benyitok. Üres a szék, ahova képzeltelek. Akkor a szobámba! Ott kell lenned! Újra gyerekké válok és úgy szaladok, majd nyitom ki az ajtót! Üres. Késő van már. Új üzenetet kapok Tőled, haza értél munkából. Még mindig köztünk ez a pár száz kilóméter. Kicsit összetörök, de holnap új nap van, újabb lehetőség a találkozásra, csókra, ölelésre. Arra, hogy újra közel érezzelek magamhoz! Holnap elölről kezdem és újra boldogan várlak, reméleve egyszer majd tényleg eljön az a "holnap", amikor nem lesz mindez hiábavaló. Az lesz a legszebb holnapja életemnek! Addig megengedem magamnak minden nap, hogy örüljek, aztán összetörjek, így életben tartva az irántad való érzelmeim! 

Esti eszmefuttatásom. Legyen ez mára az esti szép: 
Más úgy fogja szeretni megtört lelkem, ahogyan Te sosem tudtad az épet!

Egyszer egy kedves barátom azt mondta, hogy, ha valami bánt, írjam le és engedjem el. Az írás segít, mert félek attól, hogy, ha nem elevenítem fel az együtt töltött perceket minden pillanatban, el fogom felejteni és azt nem akarom. Éppen ezért nagyon jó, ha valaki leírja a boldog pillanatokat, mindazt, amit meg szeretne őrizni magának és ezzel véget vet a fájdalomnak. Nem éli át újra azokat az élményeket és nem gondolkodik azon, mi lett volna, ha nem így alakul. Ez lett és nem lehet már változtatni rajta! Az viszont egyéni döntés, hogy meddig nyalogatjuk a sebeinket és élünk egy sötét gödörbe szomorúan, remélve, hogy Ő majd ezt észreveszi és megpróbál kisegíteni onnan. Ha egyszer odalökött, miért akarna kihúzni? S ez a kérdés nagyon fájó, mert belül mindenki jól tudja, hogy sosem jön érte az, akit vár, mégis reménykedik. Minden nap küzd magában, mert nem meri elengedni, mert fél, hogy akkor tényleg elveszíti, de, ha vár, akkor esélyt ad neki, hogy ha majd egyszer úgy gondolja, mégis visszatérhessen. Ez a LÉLEKTORNA, ez a folytonos harc. Vagyis nekem ebbe a pillanatba, ezt jelenti. Tegnap jöttem rá erre, amikor megírtam az előző bejegyzésem: „A szív és az agy” címmel. Egyedül voltam, leültem csendbe és engedtem, hogy a két hullám összecsapjon bennem. Leírhatatlan volt az érzés: harcoltam saját magammal és fájt, mégis csodálatos volt. Elmagyarázhatatlan, de mindenkinek ajánlom, valódi lélektorna, mert összetörni tudni kell. Ha apró darabokra szeded magad, utána újjá tudsz épülni és kimászhatsz a gödörből. Egyedül! Vagy valakinek a segítségével, de nem az Övével. Aki egyszer összetört, nem lehet a gyógyítód!

Ma hullt a hó. Nem túl sok hó, gondolom holnapra elolvad. Lehet már ma estig eltűnik.

Szeretném beleírni: "Szeretlek!" Holnapra elolvad...

Én kősziklába akartam vésni, hogy örökre megmaradjon, csak Neked kimondani, soha senki másnak! De nem kellett, nem értékelted, eldobtad!

Ígyhát beleírom a hideg hóba és holnapra elolvad...

Azt írta megvan a jegy. Reggel pedig tájékoztatott, hogy a vonaton van, kérésemre a vagon számát is megmondta: 21-es. A csodálatos huszonegyes. Három hét várakozás és vágyakozás után teljesül a kívánságom. Egy átsírt Karácsony és Szilveszter után -amit nélküle töltöttem- tényleg megtörténik. Magamhoz ölelhetem. Megcsókolhatom és egy hétig csak az enyém lesz. Vagy inkább én az övé. Viszont szerelmünkből kiindulva a tökéletes következtetés, hogy egymáséi leszünk. Boldogan indultam útnak azon a reggelen. Január 1.-e. Csodálatos évkezdés, az elképzelhető legszebb. Csak Neki nem, 10 órát kell vonatoznia értem és sajnáltam. Úgy döntöttem segítek rajta. Elé megyek Kolozsvárra autóval, így további 4 óra zötykölődéstől megkímélem. De nem jó a fogalmazás, nem elé mentem, repültem arrafele. Csak az járt a fejembe mennyire boldog lesz, hogy mit szól majd a meglepetésemnek. Viszont látom több, mint egy hónap után. Nem volt könnyű hónap, mert egyre távolabbinak éreztem és egyre kevésbé mertem hinni abban, hogy jön, hogy kapok Tőle egy hetet. De most igen, megtörténik! A megérdemelt boldogság robog felém a 21-es vagonban, én pedig láthatatlan szárnycsapkodásokkal érkezem, hogy mihamarabb lássam. A nap hétágra süt, tehát az idő is tökéletes és csak arra tudok gondolni, milyen rendkívüli lesz a visszaút úgy, hogy mellettem ül. Hallom a hangját, amiért odavagyok. Ezek a képek visznek előre, egyre fogynak a kilóméterek. Pontosan érkezem. Még van 10 perc a vonat érkezésééig. Beérek az állomásra, keresem boldogságom vonatát. Késik 20 percet. Sebaj! Csak fél óra választ el a legszebb érzéstől. Csak 30 perc és a visszaszámlálás megkezdődött. Bár a napsütés ellenére kint nagyon hideg van, nem tudok bent maradni. A 3-as vágányra érkezik, ott kell lennem, ott kell várnom. A szerelem melegít majd és nem is fázom annyira, mint kéne. A szivem a torkomban dobog. Lassan telnek a percek. A távolból kék mozdony tűnik fel, érkezik. Itt van! Ez az a pillanat! El sem hiszem! Az első vagon a 27-es. Biztos csökkennek a számok, elkezdek szaladni az utolsó vagonig, ott kell lennie, hisz az utolsó kettőt csatolják le és megy tovább Marosvásárhelyre. Futás közben felpillantok egy vagonra: 30-as. Mit jelentsen ez? Benézek az ablakokon kevés ember, sokan szállnak fel. Nincs 21-es vagon. Bizonyára elírta. Felhívom telefonon. Kicseng, de nincs válasz. Közbe felpattanok a vonatra és keresni kezdem. Mindenkit megnézek, de nem találom. Már tizenötödjére tárcsázom a számát és kinyom, majd kapok egy új üzenetet facebookon: arra kér, hogy ott beszéljünk. Kétségbeesetten pötyögök a vonat mellett, könyörgöm, hogy szálljon le, mert ott vagyok, érte jöttem. Nincs válasz. Továbbra is hivogatom, miközben egyik vagont a másik után fésülöm át. Már nem süt a nap, valahogy minden sötét. Alig látok és alig hallok, egyetlen arcot keresek. De nincs. Mi történt? Válasz jön facebookon, mérges válasz: " Nem, majd Vásárhelyen. Nagyon örvendek az ilyen variálásnak." Kétségbeesésem fokózodik. Nem értem miért nem lehet telefonon ezt megbeszélni, miért kell időt veszítenem a visszaírással. Igyekszem Neki megmagyarázni, hogy csak meg akartam lepni, hogy nem tudom hol van, nem találom a vonaton. Nincs válasz. Hiába hívom immáron huszonvalahányadszorra, egyből elutasít. Talán nem ez a jó vonat, talán elnéztem. Segítséget kérek a kalaúztól, aki biztosít arról, hogy ez az általam várt szerelvény. Összerogyok. Nincs rajta. Hol a boldogságom? Hol jön? Fázom, már érzem a hideget. Telnek a percek, én pedig tehetetlenül állok az állomáson. A vonat tovább indul. Könnyes szemekkel nézek utána. Az állomás kiürűl, csak én maradok ott magam elé meredve. Miért? Kérdezgetem magamtól újra és újra. Egy újabb sikertelen próbálkozást teszek arra, hogy felhívjam telefonon, a jól megszokott sípszó fogad újra. Csak azt tudom, hogy össze kell szednem magam, hogy haza kell indulnom, 111 km-t kell vezetnem. De nélküle? Csalódottan indulok az autó felé. A lábaim alig mozdulnak, még mindig remélem, hogy talán ott van valahol, hogy én nem látom őt, de hiába, rajtam kívül nincs más a közelben. Hazaindulok. Csalódottan, összetörve vezetek. A gondolatok cikáznak a fejemben és nem értem. Egyszerűen nem értem. Miért mondta, hogy a vonaton van, ha nincs? Miért hitegetett? Miért mondta annyiszor, hogy szeret? És én miért hittem el? Mert elmertem hinni, hogy engem is szerethet valaki, olyan szenvedéllyel, ahogy másokat, hogy talán én is megérdemlek egy cseppnyi boldogságot.

Széthasatt a lelkem. Darabokra tört megint. És most egy lélekdarab a kolozsvári állomáson maradt. Nem Neki adtam, mint általába, ahogy egy fiú magával visz egy-egy darabot belőlem, most az állomáson maradt ez a foszlány és vár. Minden nap megnézi a Budapestről jövő vonatot és keresi Őt, reméli még mindig, hogy csak rossz álom volt, hogy valójában ott van, ott kell lennie. Reménnyel telve várja, majd újabb darabokra törik, apró szilánkokra és rájön, hogy hazugság volt, minden hazugság volt és becsapták...