Egyszer egy kedves barátom azt mondta, hogy, ha valami bánt, írjam le és engedjem el. Az írás segít, mert félek attól, hogy, ha nem elevenítem fel az együtt töltött perceket minden pillanatban, el fogom felejteni és azt nem akarom. Éppen ezért nagyon jó, ha valaki leírja a boldog pillanatokat, mindazt, amit meg szeretne őrizni magának és ezzel véget vet a fájdalomnak. Nem éli át újra azokat az élményeket és nem gondolkodik azon, mi lett volna, ha nem így alakul. Ez lett és nem lehet már változtatni rajta! Az viszont egyéni döntés, hogy meddig nyalogatjuk a sebeinket és élünk egy sötét gödörbe szomorúan, remélve, hogy Ő majd ezt észreveszi és megpróbál kisegíteni onnan. Ha egyszer odalökött, miért akarna kihúzni? S ez a kérdés nagyon fájó, mert belül mindenki jól tudja, hogy sosem jön érte az, akit vár, mégis reménykedik. Minden nap küzd magában, mert nem meri elengedni, mert fél, hogy akkor tényleg elveszíti, de, ha vár, akkor esélyt ad neki, hogy ha majd egyszer úgy gondolja, mégis visszatérhessen. Ez a LÉLEKTORNA, ez a folytonos harc. Vagyis nekem ebbe a pillanatba, ezt jelenti. Tegnap jöttem rá erre, amikor megírtam az előző bejegyzésem: „A szív és az agy” címmel. Egyedül voltam, leültem csendbe és engedtem, hogy a két hullám összecsapjon bennem. Leírhatatlan volt az érzés: harcoltam saját magammal és fájt, mégis csodálatos volt. Elmagyarázhatatlan, de mindenkinek ajánlom, valódi lélektorna, mert összetörni tudni kell. Ha apró darabokra szeded magad, utána újjá tudsz épülni és kimászhatsz a gödörből. Egyedül! Vagy valakinek a segítségével, de nem az Övével. Aki egyszer összetört, nem lehet a gyógyítód!