Azt írta megvan a jegy. Reggel pedig tájékoztatott, hogy a vonaton van, kérésemre a vagon számát is megmondta: 21-es. A csodálatos huszonegyes. Három hét várakozás és vágyakozás után teljesül a kívánságom. Egy átsírt Karácsony és Szilveszter után -amit nélküle töltöttem- tényleg megtörténik. Magamhoz ölelhetem. Megcsókolhatom és egy hétig csak az enyém lesz. Vagy inkább én az övé. Viszont szerelmünkből kiindulva a tökéletes következtetés, hogy egymáséi leszünk. Boldogan indultam útnak azon a reggelen. Január 1.-e. Csodálatos évkezdés, az elképzelhető legszebb. Csak Neki nem, 10 órát kell vonatoznia értem és sajnáltam. Úgy döntöttem segítek rajta. Elé megyek Kolozsvárra autóval, így további 4 óra zötykölődéstől megkímélem. De nem jó a fogalmazás, nem elé mentem, repültem arrafele. Csak az járt a fejembe mennyire boldog lesz, hogy mit szól majd a meglepetésemnek. Viszont látom több, mint egy hónap után. Nem volt könnyű hónap, mert egyre távolabbinak éreztem és egyre kevésbé mertem hinni abban, hogy jön, hogy kapok Tőle egy hetet. De most igen, megtörténik! A megérdemelt boldogság robog felém a 21-es vagonban, én pedig láthatatlan szárnycsapkodásokkal érkezem, hogy mihamarabb lássam. A nap hétágra süt, tehát az idő is tökéletes és csak arra tudok gondolni, milyen rendkívüli lesz a visszaút úgy, hogy mellettem ül. Hallom a hangját, amiért odavagyok. Ezek a képek visznek előre, egyre fogynak a kilóméterek. Pontosan érkezem. Még van 10 perc a vonat érkezésééig. Beérek az állomásra, keresem boldogságom vonatát. Késik 20 percet. Sebaj! Csak fél óra választ el a legszebb érzéstől. Csak 30 perc és a visszaszámlálás megkezdődött. Bár a napsütés ellenére kint nagyon hideg van, nem tudok bent maradni. A 3-as vágányra érkezik, ott kell lennem, ott kell várnom. A szerelem melegít majd és nem is fázom annyira, mint kéne. A szivem a torkomban dobog. Lassan telnek a percek. A távolból kék mozdony tűnik fel, érkezik. Itt van! Ez az a pillanat! El sem hiszem! Az első vagon a 27-es. Biztos csökkennek a számok, elkezdek szaladni az utolsó vagonig, ott kell lennie, hisz az utolsó kettőt csatolják le és megy tovább Marosvásárhelyre. Futás közben felpillantok egy vagonra: 30-as. Mit jelentsen ez? Benézek az ablakokon kevés ember, sokan szállnak fel. Nincs 21-es vagon. Bizonyára elírta. Felhívom telefonon. Kicseng, de nincs válasz. Közbe felpattanok a vonatra és keresni kezdem. Mindenkit megnézek, de nem találom. Már tizenötödjére tárcsázom a számát és kinyom, majd kapok egy új üzenetet facebookon: arra kér, hogy ott beszéljünk. Kétségbeesetten pötyögök a vonat mellett, könyörgöm, hogy szálljon le, mert ott vagyok, érte jöttem. Nincs válasz. Továbbra is hivogatom, miközben egyik vagont a másik után fésülöm át. Már nem süt a nap, valahogy minden sötét. Alig látok és alig hallok, egyetlen arcot keresek. De nincs. Mi történt? Válasz jön facebookon, mérges válasz: " Nem, majd Vásárhelyen. Nagyon örvendek az ilyen variálásnak." Kétségbeesésem fokózodik. Nem értem miért nem lehet telefonon ezt megbeszélni, miért kell időt veszítenem a visszaírással. Igyekszem Neki megmagyarázni, hogy csak meg akartam lepni, hogy nem tudom hol van, nem találom a vonaton. Nincs válasz. Hiába hívom immáron huszonvalahányadszorra, egyből elutasít. Talán nem ez a jó vonat, talán elnéztem. Segítséget kérek a kalaúztól, aki biztosít arról, hogy ez az általam várt szerelvény. Összerogyok. Nincs rajta. Hol a boldogságom? Hol jön? Fázom, már érzem a hideget. Telnek a percek, én pedig tehetetlenül állok az állomáson. A vonat tovább indul. Könnyes szemekkel nézek utána. Az állomás kiürűl, csak én maradok ott magam elé meredve. Miért? Kérdezgetem magamtól újra és újra. Egy újabb sikertelen próbálkozást teszek arra, hogy felhívjam telefonon, a jól megszokott sípszó fogad újra. Csak azt tudom, hogy össze kell szednem magam, hogy haza kell indulnom, 111 km-t kell vezetnem. De nélküle? Csalódottan indulok az autó felé. A lábaim alig mozdulnak, még mindig remélem, hogy talán ott van valahol, hogy én nem látom őt, de hiába, rajtam kívül nincs más a közelben. Hazaindulok. Csalódottan, összetörve vezetek. A gondolatok cikáznak a fejemben és nem értem. Egyszerűen nem értem. Miért mondta, hogy a vonaton van, ha nincs? Miért hitegetett? Miért mondta annyiszor, hogy szeret? És én miért hittem el? Mert elmertem hinni, hogy engem is szerethet valaki, olyan szenvedéllyel, ahogy másokat, hogy talán én is megérdemlek egy cseppnyi boldogságot.

Széthasatt a lelkem. Darabokra tört megint. És most egy lélekdarab a kolozsvári állomáson maradt. Nem Neki adtam, mint általába, ahogy egy fiú magával visz egy-egy darabot belőlem, most az állomáson maradt ez a foszlány és vár. Minden nap megnézi a Budapestről jövő vonatot és keresi Őt, reméli még mindig, hogy csak rossz álom volt, hogy valójában ott van, ott kell lennie. Reménnyel telve várja, majd újabb darabokra törik, apró szilánkokra és rájön, hogy hazugság volt, minden hazugság volt és becsapták...