Egy kutya történetén gondolkodtam. 
Nagyon szereti a gazdáját, mindent megtenne érte. Az is szereti a kutyát, csak nem első a fontossági sorrendben. Ott van valahol, de ahhoz a határtalan szeretethez képest, amit a kutya ad a gazdának, ahhoz képest elhanyagolható figyelmet szentelnek rá. A gazda minden nap odadob neki egy húsdarabot, amitől nem lakik jól az eb, de túléli másnapig. A következő napfelkeltével pedig a gazdi újra élvezheti kutyája szeretetét, amit nem is érdemel meg. De minden nap odadobja azt a falatot, így maga mellett tartva az állatot. 
A kutya pedig reménykedik, hogy talán jobb lesz, hogy észreveszik, hogy előrébb lép a "listán", hogy értékelik szeretetét és mindent, amit a gazdájáért tesz nap, mint nap. De nem változik semmi, a húsdarab egyre kisebb lesz, a kutya mégis kitart. 
Vannak jobb napok, egyszer-egyszer nagyobb falat jut, ha a gazdinak jobb a kedve. A kutya újra elhiszi, hogy törődnek vele és szeretik. Aztán egy nap nem jön több húsdarab. Otthon van a gazda, de nem ad enni a kutyájának. Ráunt. Belerúg, amikor az odabújik. 
De a kutya úgyis ott marad, az a határtalan szeretet ott tartja, az, hogy feltétel nélkül szereti a gazdáját, hogy nincsenek megbújt érdekek, hanem igazi az érzés. A gazda viszont nem sajnálja meg...
És akkor elgondolkodtam... Vajon a kutya éhen hal, várva a gazdára? Szerintem nem. Összetört szívvel keres magának élelmet, úgy, hogy szíve örökké a gazdájáé marad, de tudja, túl kell élnie a másnapot...