Baba lettem, játék baba! Olyanná tettél, mint a többit, amik a polcodon vannak. Nem kaptam nagyobb figyelmet, nem játszottál, foglalkoztál velem semmivel sem többet, mint mással. 
Minden reggel azon gondolkodsz, le vegyél-e a polcról, vagy inkább hagyj ott?! Meguntál már, nincs kedved hozzám, nem viszel magaddal sehova. 
De azért vannak percek, amikor titkon hozzám érsz, megsimogatsz, mert néha hiányzom, csak ez múló érzés és nem tart sokáig. Egyre ritkább ez a pár pillanat. 
A szobádban vagyok, számomra minden perc nélküled egy örökkévalóság, mert nekem csak Te vagy a játszótársam, egyedül érzem magam. Nem mozdulok, várlak, míg újra hiányérzeted lesz. Vágyom a figyelmedre, de semmit nem tehetek.
Egyre több a por, már alig látlak, s Te sem veszel észre. Ott ülök a polcon, remélve, hogy megtörölgetsz, újra magadhoz veszel, de nem. Egyre homályosodik minden és belefulladok a porba. Hol van a biztonságot nyújtó ölelésed? Nem segítesz!

Mikor észreveszed, egy pillanatra bánod, talán, de...

…majd veszel magadnak új babát...

Álltunk egymással szemben. A tekintetünk találkozott, de egyetlen porcikánk sem mozdult, viszont érezni lehetett körülöttünk, hogy összetartozunk. Még összetartozunk…

Volt közöttünk egy zsák, a mi termésünk: múltunk, érzéseink, emlékeink és élményeink; minden ott volt előttünk. Titkon, talán a jövőnk egy darabja is a zsák tartalmához tartozott, de ezt nem tudtuk biztosan. Egyetlen dolog volt biztos, hogy ezt a „terhet” vinnünk kell magunkkal.

Tettem egy próbát, megmozdultam és megemeltem a zsákot. Nagyon nehéz volt, egyedül nem bírtam, de nem segítettél. Csak nézted, ahogy próbálkozom. Tudtam, hogy ez a miénk, a mi kapcsolatunk, két ember kell hozzá, de csak ott álltál és néztél. A szemedbe láttam a szerelmet, de nem tettél érte semmit.

Percek teltek el, órák, talán napok és megmozdultál. Segítettél! Felsegítetted a hátamra a zsákot egy „Szeretlek!” szó kíséretében és engedted, hogy egyedül vigyem. Te pedig, boldogan sétáltál mellettem, és amikor megbotlottam, vagy leesni látszott a zsák a hátamról, újra segítettél csodaszép bókokkal. Csak éppen azt nem kaptam meg Tőled, amire szükségem volt. De nem baj, egy darabig tudom vinni egyedül is, remélve, hogy majd csak rájössz, mit kellene tenned.

Cipelem, míg Te mellettem sétálsz és velem vagy ugyan, de mégsem vagyunk együtt!

Ma hullt a hó. Nem túl sok hó, gondolom holnapra elolvad. Lehet már ma estig eltűnik.

Szeretném beleírni: "Szeretlek!" Holnapra elolvad...

Én kősziklába akartam vésni, hogy örökre megmaradjon, csak Neked kimondani, soha senki másnak! De nem kellett, nem értékelted, eldobtad!

Ígyhát beleírom a hideg hóba és holnapra elolvad...