Álltunk egymással szemben. A tekintetünk találkozott, de egyetlen porcikánk sem mozdult, viszont érezni lehetett körülöttünk, hogy összetartozunk. Még összetartozunk…

Volt közöttünk egy zsák, a mi termésünk: múltunk, érzéseink, emlékeink és élményeink; minden ott volt előttünk. Titkon, talán a jövőnk egy darabja is a zsák tartalmához tartozott, de ezt nem tudtuk biztosan. Egyetlen dolog volt biztos, hogy ezt a „terhet” vinnünk kell magunkkal.

Tettem egy próbát, megmozdultam és megemeltem a zsákot. Nagyon nehéz volt, egyedül nem bírtam, de nem segítettél. Csak nézted, ahogy próbálkozom. Tudtam, hogy ez a miénk, a mi kapcsolatunk, két ember kell hozzá, de csak ott álltál és néztél. A szemedbe láttam a szerelmet, de nem tettél érte semmit.

Percek teltek el, órák, talán napok és megmozdultál. Segítettél! Felsegítetted a hátamra a zsákot egy „Szeretlek!” szó kíséretében és engedted, hogy egyedül vigyem. Te pedig, boldogan sétáltál mellettem, és amikor megbotlottam, vagy leesni látszott a zsák a hátamról, újra segítettél csodaszép bókokkal. Csak éppen azt nem kaptam meg Tőled, amire szükségem volt. De nem baj, egy darabig tudom vinni egyedül is, remélve, hogy majd csak rájössz, mit kellene tenned.

Cipelem, míg Te mellettem sétálsz és velem vagy ugyan, de mégsem vagyunk együtt!