A szívem és az agyam soha nem voltak jó viszonyban. Nagyon ritka az az eset, hogy valamiben egyet értsenek, hiszen, ha valami tetszik az egyiknek, a másik biztosan beleszól ebbe, vagy elkezd kételkedni. A bennem dúló állandó harc kettejük között folyik és ez az elmúlt pár hétben egyre fokozódott. 
A szívem megtört egy kicsit és az agyam természetesen nem a segítségére volt, inkább ellene, hogy még inkább megsebezze a szívem. Egy dolgot hajtogatott, hogy ő megmondta, már az elején, óvatosságra intette a szívet, hogy ne essen bele és ne akarja odaadni egy darabját! Még ne! De a szív romantikus és hamar szerelmes lesz, nem érdekelték az agy instrukciói és meglett a baj. Elvesztett egy darabot magából és most fáj. Viszont még mindig remél, nem adta fel, hiába harcol vele az agy minden nap és minden percbe. Racionális kérdéseket tesz fel és valós, fájdalmas tényekkel bombázza a szenvedő felet, de az nem akarja hinni.

Érdekes, hogy a szív álomvilágban él, elmeri hinni és reméli: egyszer mindaz, amiben eddig hitt, valóság lesz. Az agy pedig csak védeni akarja őt az újabb csalódástól, mindhiába. Neki is fájnak a történtek, csak próbálja a miérteket meg találni és tovább lépni, mert felismerte, hogy becsapták. Húzná magával a szívet is, aki csak lebeg, mintha a tengerbe lenne és várja, hogy véget érjen a rossz álom és végre felébredjen. 
- Szív! Mit csinálsz még mindig? Hát megéri? 
- Igen! Megéri! Szeretem és ez nem változott! - érkezik a válasz.
- Becsapott! - ordítja az agy, amire a szívből megint leválik egy apró darab, újabb barázda jelenik meg rajta.
- Tudom. - feleli sírva - Tudom jól, de engedd, hogy adjak neki még egy esélyt!
- Minek? Ha először nem értékelte az odaadásod, másodszor fogja?
- Nem tudom. - zokogja a szív. - Nem tudom! De meg kell próbálnom!
- Nem fogja, Szív! Hidd el, csak szenvedsz, csak Neked rossz! Hol volt elsején, Szív!? Hol volt akkor, mikor a vonaton kellett volna ülnie?!
- Nem tudom, Agy! Hát, nem tudom! De attól még azt mondja, szeret még mindig! Hinni akarok Neki! 
- Higgy, hogy kivehessen belőled egy újabb darabot, mert naiv vagy és vak! 
- Szeretem Őt! Nem tudom egyik pillanatról a másikra elfelejteni! 
- Szeretnék segíteni neked, de nem engeded. Én innen másképp látom a dolgokat, azt látom, hogy ígérget, nem törődik veled és nem tart érdemesnek arra, hogy megválaszolja a kérdéseinket, nem hiszem már egyetlen szavát sem! Neked sem szabadna bíznod benne! Ébredned kell, Szív! 
- Minden szó fáj, Agy! Minden szavad tőrként fúródik belém és hidd el, tudom, hogy igazad van, de remélnem kell, remélem, hogy tényleg szeret és, hogy van magyarázat!
- Szeret? Mivel bizonyította ezt neked valaha? Azzal, hogy egyszer se jött, hogy nem akarta, hogy menjünk? Hogy azt mondja, nincs ideje ránk? Mi a bizonyíték erre, Szív? A sok szép szó, ennyi? Szavak? 
- A tekintete, az ölelése, az a bizonyíték! Ami akkor volt, mikor találkoztunk. Az szép volt, Agy, Te is jól tudod, mert akkor még Te is bíztál benne! - mondta a szív remegve.
- Igen, Szív! Elhittem, hogy tényleg lehet szép, hogy mostantól boldogabbak leszünk együtt, mint valaha volt bárki a földön, de csalódtunk. Az már a múlt, Szív! Már a múlt! Ebbe hiába kapaszkodsz, két hónappal ezelőtti élménybe, amit nem akar velünk megismételni!
Erre már nem volt válasz. A szív összerogyott és nem tudott megszólalni többet. Tudta, hogy az agynak mindenbe igaza van, de nem akarta feladni. Nem adhatta fel, még mindig kutatott a remény után, csak egy aprócska fény után, valahol, ami még számíthatott, amibe még kapaszkodhatott és elhihette, tényleg fontos Neki és csak a véletlen műve, hogy nem találkoztak, de minden jó lesz. Minden jó lesz!

Eltelt pár óra a csenddel és újra megszólalt a szív. A hangja reszketett a sírástól, de el akarta mondani, hátha így jobban megérti őt az Agy.
- Azt éreztem, Agy, hogy ő a másik felem, akit keresek, mióta a földre szálltam! Érted? Elhittem, hogy lehetséges! Ahogy a Reményik Sándor versbe van, Te is ismered: „Egy lélek állt”. Emlékezz az utolsó pár sorra:

„ De onnan visszafordult: „Ó Uram,
  Egy vágyam, egy utolsó volna még:
  Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
  Szerettük egymást véghetetlenül,
 Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
  Szeretném viszontlátni odalenn,

 Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
 S felelt az Úr:
„Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”

Ezt nem tudom olyan könnyen semmissé tenni! - felelte végül és újra darabokra hullott.

Az agy nem bántotta tovább. Nem szólt többet, csak gondolkozott. Próbált rájönni, hogy a szív miért hisz még mindig annak a fiúnak, aki nap, mint nap összetöri. De nem tudta mi a racionális magyarázat, mert nem létezett. Érezni kellett volna, de arra ő képtelen volt...

Álltunk egymással szemben. A tekintetünk találkozott, de egyetlen porcikánk sem mozdult, viszont érezni lehetett körülöttünk, hogy összetartozunk. Még összetartozunk…

Volt közöttünk egy zsák, a mi termésünk: múltunk, érzéseink, emlékeink és élményeink; minden ott volt előttünk. Titkon, talán a jövőnk egy darabja is a zsák tartalmához tartozott, de ezt nem tudtuk biztosan. Egyetlen dolog volt biztos, hogy ezt a „terhet” vinnünk kell magunkkal.

Tettem egy próbát, megmozdultam és megemeltem a zsákot. Nagyon nehéz volt, egyedül nem bírtam, de nem segítettél. Csak nézted, ahogy próbálkozom. Tudtam, hogy ez a miénk, a mi kapcsolatunk, két ember kell hozzá, de csak ott álltál és néztél. A szemedbe láttam a szerelmet, de nem tettél érte semmit.

Percek teltek el, órák, talán napok és megmozdultál. Segítettél! Felsegítetted a hátamra a zsákot egy „Szeretlek!” szó kíséretében és engedted, hogy egyedül vigyem. Te pedig, boldogan sétáltál mellettem, és amikor megbotlottam, vagy leesni látszott a zsák a hátamról, újra segítettél csodaszép bókokkal. Csak éppen azt nem kaptam meg Tőled, amire szükségem volt. De nem baj, egy darabig tudom vinni egyedül is, remélve, hogy majd csak rájössz, mit kellene tenned.

Cipelem, míg Te mellettem sétálsz és velem vagy ugyan, de mégsem vagyunk együtt!

Egy kutya történetén gondolkodtam. 
Nagyon szereti a gazdáját, mindent megtenne érte. Az is szereti a kutyát, csak nem első a fontossági sorrendben. Ott van valahol, de ahhoz a határtalan szeretethez képest, amit a kutya ad a gazdának, ahhoz képest elhanyagolható figyelmet szentelnek rá. A gazda minden nap odadob neki egy húsdarabot, amitől nem lakik jól az eb, de túléli másnapig. A következő napfelkeltével pedig a gazdi újra élvezheti kutyája szeretetét, amit nem is érdemel meg. De minden nap odadobja azt a falatot, így maga mellett tartva az állatot. 
A kutya pedig reménykedik, hogy talán jobb lesz, hogy észreveszik, hogy előrébb lép a "listán", hogy értékelik szeretetét és mindent, amit a gazdájáért tesz nap, mint nap. De nem változik semmi, a húsdarab egyre kisebb lesz, a kutya mégis kitart. 
Vannak jobb napok, egyszer-egyszer nagyobb falat jut, ha a gazdinak jobb a kedve. A kutya újra elhiszi, hogy törődnek vele és szeretik. Aztán egy nap nem jön több húsdarab. Otthon van a gazda, de nem ad enni a kutyájának. Ráunt. Belerúg, amikor az odabújik. 
De a kutya úgyis ott marad, az a határtalan szeretet ott tartja, az, hogy feltétel nélkül szereti a gazdáját, hogy nincsenek megbújt érdekek, hanem igazi az érzés. A gazda viszont nem sajnálja meg...
És akkor elgondolkodtam... Vajon a kutya éhen hal, várva a gazdára? Szerintem nem. Összetört szívvel keres magának élelmet, úgy, hogy szíve örökké a gazdájáé marad, de tudja, túl kell élnie a másnapot...

                 Arra gondoltam, ha kapnék egy új szívet, talán könnyebb lenne. Elmúlna az általad okozott fájdalom érzése és bárkit tudnék szeretni. Igen! Egy új szív a megoldás!

Ott hevert előttem. A tökéletes szív. Már csak ki kellett cserélnem. Mert nem ingyen kaptam, a fizetség pedig az én meggyötört szívem. Ha belegondolok, jó üzlet! Egy elhasznált darabot adok egy újért! Legyen hát! Kicserélem...

Két szív egymás mellett feküdt: egy összetört és egy makulátlan. Most melyiket válasszam? Az összetörtbe benne vagy, ott vagy Te is. Hogy adhatnám oda egy újért? Még, ha meg is szabadít a szenvedéstől. De a fájdalom is Te vagy, egy rész a szívembe, ami a Tied. Milyen lehetne az a szív, amibe nem létezel? Az hogyan dobog?

A két szív elé rogytam és patakokban folytak a könnyeim. Nem akartam már elcserélni. Nem is akartam mást szeretni. Nem akartam még elengedni, hogy elvegyék örökre. Hiába bántott meg és csapott be úgy, ahogy senki nem érdemli ezen a világon, mégse vagyok képes arra, hogy a tökéletes szívet válasszam, amiből Ő hiányzik.

Ráborultam a széttört szívemre, ami úgy nézett ki, mintha egy kutya összemarcangolta volna és tudtam, ez kell nekem. Bármennyire is meggyötört ez az enyém, az én érzéseimmel és fájdalmammal.

Csakis rajtam múlik, hogy a sebek beforrjanak, de ehhez idő kell. Nem lesz tökéletes, sosem lesz olyan, mint a mellette levő, de mindig az enyém lesz és rajta egy hasadás örökre a Tied...