Lélektorna

Engedd el!

2016. január 26. 18:01 - Antóka

1209632256548ee068600f2.jpg

A hétvégén új dolgot tanultam. Találkoztam pár régi ismerőssel és együtt töltöttünk egy-két órát. A beszélgetés közben arra lettem figyelmes, hogy elég sokszor használják a következő mondatot: "Engedd el!".

Akkor nem foglalkoztam ezzel, de miután haza értem, megint magamba roskadtam. Nem írtál, pedig úgy reméltem, hogy mire haza jövök, új üzenet vár. Nem így lett. Csak meredtem magam elé és a pár órával azelőtti jó kedvem kezdte felváltani az újabb sírógörcs.

Ekkor Eszembe jutott az a mondat, amit az este folyamán, olyan sokszor hallottam: "Engedd el!". Hangosan kimondtam, csak magamnak, csak én hallottam, de megnyugtatott. És rájöttem, hogy ez a két szó csodákra képes. Ha valamit nem tudok befolyásolni, nincs hatalmam felette, kár idegeskednem miatta és olyankor el kell engednem.

Sok olyan cikket olvasok, hogy mit kell tenni annak érdekében, hogy az életünk boldogabb legyen, vagy épp „x számú trükk, amitől boldogabb leszel”.

Én megtaláltam az első és legfontosabbat! Ezt a kulcsmondatot, ami azóta megkönnyíti az életem. Nem hosszú távú gyógymód, hiszen hatalmas önfegyelem és önkontroll kell ahhoz, hogy valamit véglegesen kiszakíts magadból és elengedj, lehet abban a pillanatban nem is arra van szükséged. Egyszerűen a jelen pillanatodból kell elengedd azt a tényezőt, ami frusztrál, amitől görcsös vagy és, ami eltakarja a napfényt. Nem a múltadból és nem a jövődből kell "kidobnod" valamit, hanem a jelenedet kell szebbé tenned. Arra bíztatok mindenkit, hogy tanulja meg ezt a mondatot. Írja fel magának egy helyre, ahol sokszor szembetűnik.

Nem azt mondom, hogy a problémákat a szőnyeg alá kell seperni, ami elég nagy közhely. Sokkal inkább az a lényeg, hogy azokat a tényezőket, amiket nem tudunk befolyásolni, nem tőlünk függ a megoldása, mégis idegesít, és álmatlan éjszakákat okoz, engedjük el. Nélkülünk is ugyanolyan lesz a végeredmény. Csak rajtunk múlik, hogy ezt mosolyogva, vagy a körmünket rágva várjuk meg.

Tehát a kulcs a Te kezedben van, próbáld ki: "Engedd el!".

Szólj hozzá!

2016. január 24. 17:42 - Antóka

konnyezes.jpg

    A sötét éjszakában rengeteg a könnycsepp. Úgy érzem így távozol belőlem a leghamarabb. Valahogy ki kell szakítsalak magamból. Fáj. Minden csepp éget, mert egy újabb emlék, egy újabb Hozzád kötött darabot veszítek.

Tudom, hogy értelmetlen magamban tartanom, mert vége van. Annak van vége, ami el sem kezdődött. Mégis szép volt...

Szólj hozzá!

Majd egyszer...

2016. január 22. 19:41 - Antóka

a-mar.jpg

Azt mondják, ha valamit/valakit elveszítesz, akkor tudod majd értékelni mindazt, amit érted tett és mindazt, aki valójában melletted volt. Eljön ez az idő? Úgy érzem, hiába nyújtom a kezem, nem akarod megfogni, nem érinted meg. Így később nem hiányozhat a kézfogásom, pedig én magamhoz szorítottalak volna, de nem engedted. Nem történt meg, mert falat állítottál közénk. A meg nem történt dolgokat pedig nem értékelheted, és nem hiányolhatod. Hogy veszíts el, ha nem is kellettem? Hiába küzdöttem. Nem értél még meg erre!

Némán szerettelek, mert nem adtál arra lehetőséget, hogy megmutassam milyen, ha valaki feltétel nélkül és odaadón, olyannak akar, amilyen vagy.

De majd egyszer eljön az ideje és az fog hiányozni Neked, ami meg sem történt. Vágyni fogsz arra, hogy valaki úgy szeressen, ahogy én szerethettelek volna. Félek, hogy késő lesz…
Az a különleges kézszorítás hiányzott. Hónapokon át nyújtottam feléd a kezem, de nem kaptál el, hagytad, hogy lezuhanjak és összetörjek...

Szólj hozzá!

Holnap

2016. január 21. 22:29 - Antóka

tumblr_lqnps5erdk1qa2txho1_500.jpg

Minden reggel úgy kelek fel, hogy ma lesz az a nap. Végre, ma jössz el! Így mosollyal ébredek és várom a 9:40-et, mert akkor kell érkezzen a busz. Hozzá számolok még egy óra lehetséges késést, akár kettőt is remélem, hogy jössz. Felöltöztetem a lelkem és már boldog vagyok. Elképzelem, ahogy megszólal a csengő, ahogy meglátlak, szaladok és a régen várt csók. Sosem engednélek el többé... 
Eljön a dél, három órát nem késhet, de nem baj, lehet mással jössz, vagy még lezuhanyozol találkozás előtt, meg akarsz lepni egy különleges időpontba. Nem adom fel! 
Dolgom akad, el kell mennem itthonról. Az úton mindenkit megnézek, de nem talállak. Este hazafele már repülök, biztos otthon vársz. Micsoda meglepetés! Ott ülsz a konyhába majd, mikor benyitok, felállsz, közeledsz és átölelsz. Abban a percben minden szép lesz! Szertefoszlik minden eddigi csalódás: az a biztonságos két kar! 
Hazaérek. Benyitok. Üres a szék, ahova képzeltelek. Akkor a szobámba! Ott kell lenned! Újra gyerekké válok és úgy szaladok, majd nyitom ki az ajtót! Üres. Késő van már. Új üzenetet kapok Tőled, haza értél munkából. Még mindig köztünk ez a pár száz kilóméter. Kicsit összetörök, de holnap új nap van, újabb lehetőség a találkozásra, csókra, ölelésre. Arra, hogy újra közel érezzelek magamhoz! Holnap elölről kezdem és újra boldogan várlak, reméleve egyszer majd tényleg eljön az a "holnap", amikor nem lesz mindez hiábavaló. Az lesz a legszebb holnapja életemnek! Addig megengedem magamnak minden nap, hogy örüljek, aztán összetörjek, így életben tartva az irántad való érzelmeim! 

Szólj hozzá!

Játék baba

2016. január 21. 13:41 - Antóka

favim_com-art-bella-cute-doll-draw-347118.jpg

Baba lettem, játék baba! Olyanná tettél, mint a többit, amik a polcodon vannak. Nem kaptam nagyobb figyelmet, nem játszottál, foglalkoztál velem semmivel sem többet, mint mással. 
Minden reggel azon gondolkodsz, le vegyél-e a polcról, vagy inkább hagyj ott?! Meguntál már, nincs kedved hozzám, nem viszel magaddal sehova. 
De azért vannak percek, amikor titkon hozzám érsz, megsimogatsz, mert néha hiányzom, csak ez múló érzés és nem tart sokáig. Egyre ritkább ez a pár pillanat. 
A szobádban vagyok, számomra minden perc nélküled egy örökkévalóság, mert nekem csak Te vagy a játszótársam, egyedül érzem magam. Nem mozdulok, várlak, míg újra hiányérzeted lesz. Vágyom a figyelmedre, de semmit nem tehetek.
Egyre több a por, már alig látlak, s Te sem veszel észre. Ott ülök a polcon, remélve, hogy megtörölgetsz, újra magadhoz veszel, de nem. Egyre homályosodik minden és belefulladok a porba. Hol van a biztonságot nyújtó ölelésed? Nem segítesz!

Mikor észreveszed, egy pillanatra bánod, talán, de...

…majd veszel magadnak új babát...

Szólj hozzá!

2016. január 18. 10:32 - Antóka

11411772_895162707185757_9073777036815831111_o.jpg

Egyszer egy kedves barátom azt mondta, hogy, ha valami bánt, írjam le és engedjem el. Az írás segít, mert félek attól, hogy, ha nem elevenítem fel az együtt töltött perceket minden pillanatban, el fogom felejteni és azt nem akarom. Éppen ezért nagyon jó, ha valaki leírja a boldog pillanatokat, mindazt, amit meg szeretne őrizni magának és ezzel véget vet a fájdalomnak. Nem éli át újra azokat az élményeket és nem gondolkodik azon, mi lett volna, ha nem így alakul. Ez lett és nem lehet már változtatni rajta! Az viszont egyéni döntés, hogy meddig nyalogatjuk a sebeinket és élünk egy sötét gödörbe szomorúan, remélve, hogy Ő majd ezt észreveszi és megpróbál kisegíteni onnan. Ha egyszer odalökött, miért akarna kihúzni? S ez a kérdés nagyon fájó, mert belül mindenki jól tudja, hogy sosem jön érte az, akit vár, mégis reménykedik. Minden nap küzd magában, mert nem meri elengedni, mert fél, hogy akkor tényleg elveszíti, de, ha vár, akkor esélyt ad neki, hogy ha majd egyszer úgy gondolja, mégis visszatérhessen. Ez a LÉLEKTORNA, ez a folytonos harc. Vagyis nekem ebbe a pillanatba, ezt jelenti. Tegnap jöttem rá erre, amikor megírtam az előző bejegyzésem: „A szív és az agy” címmel. Egyedül voltam, leültem csendbe és engedtem, hogy a két hullám összecsapjon bennem. Leírhatatlan volt az érzés: harcoltam saját magammal és fájt, mégis csodálatos volt. Elmagyarázhatatlan, de mindenkinek ajánlom, valódi lélektorna, mert összetörni tudni kell. Ha apró darabokra szeded magad, utána újjá tudsz épülni és kimászhatsz a gödörből. Egyedül! Vagy valakinek a segítségével, de nem az Övével. Aki egyszer összetört, nem lehet a gyógyítód!

Szólj hozzá!

A szív és az agy

2016. január 15. 20:17 - Antóka

12511705_1042967159097984_32700990_n.jpg

A szívem és az agyam soha nem voltak jó viszonyban. Nagyon ritka az az eset, hogy valamiben egyet értsenek, hiszen, ha valami tetszik az egyiknek, a másik biztosan beleszól ebbe, vagy elkezd kételkedni. A bennem dúló állandó harc kettejük között folyik és ez az elmúlt pár hétben egyre fokozódott. 
A szívem megtört egy kicsit és az agyam természetesen nem a segítségére volt, inkább ellene, hogy még inkább megsebezze a szívem. Egy dolgot hajtogatott, hogy ő megmondta, már az elején, óvatosságra intette a szívet, hogy ne essen bele és ne akarja odaadni egy darabját! Még ne! De a szív romantikus és hamar szerelmes lesz, nem érdekelték az agy instrukciói és meglett a baj. Elvesztett egy darabot magából és most fáj. Viszont még mindig remél, nem adta fel, hiába harcol vele az agy minden nap és minden percbe. Racionális kérdéseket tesz fel és valós, fájdalmas tényekkel bombázza a szenvedő felet, de az nem akarja hinni.

Érdekes, hogy a szív álomvilágban él, elmeri hinni és reméli: egyszer mindaz, amiben eddig hitt, valóság lesz. Az agy pedig csak védeni akarja őt az újabb csalódástól, mindhiába. Neki is fájnak a történtek, csak próbálja a miérteket meg találni és tovább lépni, mert felismerte, hogy becsapták. Húzná magával a szívet is, aki csak lebeg, mintha a tengerbe lenne és várja, hogy véget érjen a rossz álom és végre felébredjen. 
- Szív! Mit csinálsz még mindig? Hát megéri? 
- Igen! Megéri! Szeretem és ez nem változott! - érkezik a válasz.
- Becsapott! - ordítja az agy, amire a szívből megint leválik egy apró darab, újabb barázda jelenik meg rajta.
- Tudom. - feleli sírva - Tudom jól, de engedd, hogy adjak neki még egy esélyt!
- Minek? Ha először nem értékelte az odaadásod, másodszor fogja?
- Nem tudom. - zokogja a szív. - Nem tudom! De meg kell próbálnom!
- Nem fogja, Szív! Hidd el, csak szenvedsz, csak Neked rossz! Hol volt elsején, Szív!? Hol volt akkor, mikor a vonaton kellett volna ülnie?!
- Nem tudom, Agy! Hát, nem tudom! De attól még azt mondja, szeret még mindig! Hinni akarok Neki! 
- Higgy, hogy kivehessen belőled egy újabb darabot, mert naiv vagy és vak! 
- Szeretem Őt! Nem tudom egyik pillanatról a másikra elfelejteni! 
- Szeretnék segíteni neked, de nem engeded. Én innen másképp látom a dolgokat, azt látom, hogy ígérget, nem törődik veled és nem tart érdemesnek arra, hogy megválaszolja a kérdéseinket, nem hiszem már egyetlen szavát sem! Neked sem szabadna bíznod benne! Ébredned kell, Szív! 
- Minden szó fáj, Agy! Minden szavad tőrként fúródik belém és hidd el, tudom, hogy igazad van, de remélnem kell, remélem, hogy tényleg szeret és, hogy van magyarázat!
- Szeret? Mivel bizonyította ezt neked valaha? Azzal, hogy egyszer se jött, hogy nem akarta, hogy menjünk? Hogy azt mondja, nincs ideje ránk? Mi a bizonyíték erre, Szív? A sok szép szó, ennyi? Szavak? 
- A tekintete, az ölelése, az a bizonyíték! Ami akkor volt, mikor találkoztunk. Az szép volt, Agy, Te is jól tudod, mert akkor még Te is bíztál benne! - mondta a szív remegve.
- Igen, Szív! Elhittem, hogy tényleg lehet szép, hogy mostantól boldogabbak leszünk együtt, mint valaha volt bárki a földön, de csalódtunk. Az már a múlt, Szív! Már a múlt! Ebbe hiába kapaszkodsz, két hónappal ezelőtti élménybe, amit nem akar velünk megismételni!
Erre már nem volt válasz. A szív összerogyott és nem tudott megszólalni többet. Tudta, hogy az agynak mindenbe igaza van, de nem akarta feladni. Nem adhatta fel, még mindig kutatott a remény után, csak egy aprócska fény után, valahol, ami még számíthatott, amibe még kapaszkodhatott és elhihette, tényleg fontos Neki és csak a véletlen műve, hogy nem találkoztak, de minden jó lesz. Minden jó lesz!

Eltelt pár óra a csenddel és újra megszólalt a szív. A hangja reszketett a sírástól, de el akarta mondani, hátha így jobban megérti őt az Agy.
- Azt éreztem, Agy, hogy ő a másik felem, akit keresek, mióta a földre szálltam! Érted? Elhittem, hogy lehetséges! Ahogy a Reményik Sándor versbe van, Te is ismered: „Egy lélek állt”. Emlékezz az utolsó pár sorra:

„ De onnan visszafordult: „Ó Uram,
  Egy vágyam, egy utolsó volna még:
  Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
  Szerettük egymást véghetetlenül,
 Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
  Szeretném viszontlátni odalenn,

 Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
 S felelt az Úr:
„Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”

Ezt nem tudom olyan könnyen semmissé tenni! - felelte végül és újra darabokra hullott.

Az agy nem bántotta tovább. Nem szólt többet, csak gondolkozott. Próbált rájönni, hogy a szív miért hisz még mindig annak a fiúnak, aki nap, mint nap összetöri. De nem tudta mi a racionális magyarázat, mert nem létezett. Érezni kellett volna, de arra ő képtelen volt...

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása