A pillanat, amikor a Szív összeszorul, majd remegve meghajol az Agy előtt.

- Igazad volt! - suttogja és darabokra hull...

    A sötét éjszakában rengeteg a könnycsepp. Úgy érzem így távozol belőlem a leghamarabb. Valahogy ki kell szakítsalak magamból. Fáj. Minden csepp éget, mert egy újabb emlék, egy újabb Hozzád kötött darabot veszítek.

Tudom, hogy értelmetlen magamban tartanom, mert vége van. Annak van vége, ami el sem kezdődött. Mégis szép volt...

Azt mondják, ha valamit/valakit elveszítesz, akkor tudod majd értékelni mindazt, amit érted tett és mindazt, aki valójában melletted volt. Eljön ez az idő? Úgy érzem, hiába nyújtom a kezem, nem akarod megfogni, nem érinted meg. Így később nem hiányozhat a kézfogásom, pedig én magamhoz szorítottalak volna, de nem engedted. Nem történt meg, mert falat állítottál közénk. A meg nem történt dolgokat pedig nem értékelheted, és nem hiányolhatod. Hogy veszíts el, ha nem is kellettem? Hiába küzdöttem. Nem értél még meg erre!

Némán szerettelek, mert nem adtál arra lehetőséget, hogy megmutassam milyen, ha valaki feltétel nélkül és odaadón, olyannak akar, amilyen vagy.

De majd egyszer eljön az ideje és az fog hiányozni Neked, ami meg sem történt. Vágyni fogsz arra, hogy valaki úgy szeressen, ahogy én szerethettelek volna. Félek, hogy késő lesz…
Az a különleges kézszorítás hiányzott. Hónapokon át nyújtottam feléd a kezem, de nem kaptál el, hagytad, hogy lezuhanjak és összetörjek...

Minden reggel úgy kelek fel, hogy ma lesz az a nap. Végre, ma jössz el! Így mosollyal ébredek és várom a 9:40-et, mert akkor kell érkezzen a busz. Hozzá számolok még egy óra lehetséges késést, akár kettőt is remélem, hogy jössz. Felöltöztetem a lelkem és már boldog vagyok. Elképzelem, ahogy megszólal a csengő, ahogy meglátlak, szaladok és a régen várt csók. Sosem engednélek el többé... 
Eljön a dél, három órát nem késhet, de nem baj, lehet mással jössz, vagy még lezuhanyozol találkozás előtt, meg akarsz lepni egy különleges időpontba. Nem adom fel! 
Dolgom akad, el kell mennem itthonról. Az úton mindenkit megnézek, de nem talállak. Este hazafele már repülök, biztos otthon vársz. Micsoda meglepetés! Ott ülsz a konyhába majd, mikor benyitok, felállsz, közeledsz és átölelsz. Abban a percben minden szép lesz! Szertefoszlik minden eddigi csalódás: az a biztonságos két kar! 
Hazaérek. Benyitok. Üres a szék, ahova képzeltelek. Akkor a szobámba! Ott kell lenned! Újra gyerekké válok és úgy szaladok, majd nyitom ki az ajtót! Üres. Késő van már. Új üzenetet kapok Tőled, haza értél munkából. Még mindig köztünk ez a pár száz kilóméter. Kicsit összetörök, de holnap új nap van, újabb lehetőség a találkozásra, csókra, ölelésre. Arra, hogy újra közel érezzelek magamhoz! Holnap elölről kezdem és újra boldogan várlak, reméleve egyszer majd tényleg eljön az a "holnap", amikor nem lesz mindez hiábavaló. Az lesz a legszebb holnapja életemnek! Addig megengedem magamnak minden nap, hogy örüljek, aztán összetörjek, így életben tartva az irántad való érzelmeim! 

Baba lettem, játék baba! Olyanná tettél, mint a többit, amik a polcodon vannak. Nem kaptam nagyobb figyelmet, nem játszottál, foglalkoztál velem semmivel sem többet, mint mással. 
Minden reggel azon gondolkodsz, le vegyél-e a polcról, vagy inkább hagyj ott?! Meguntál már, nincs kedved hozzám, nem viszel magaddal sehova. 
De azért vannak percek, amikor titkon hozzám érsz, megsimogatsz, mert néha hiányzom, csak ez múló érzés és nem tart sokáig. Egyre ritkább ez a pár pillanat. 
A szobádban vagyok, számomra minden perc nélküled egy örökkévalóság, mert nekem csak Te vagy a játszótársam, egyedül érzem magam. Nem mozdulok, várlak, míg újra hiányérzeted lesz. Vágyom a figyelmedre, de semmit nem tehetek.
Egyre több a por, már alig látlak, s Te sem veszel észre. Ott ülök a polcon, remélve, hogy megtörölgetsz, újra magadhoz veszel, de nem. Egyre homályosodik minden és belefulladok a porba. Hol van a biztonságot nyújtó ölelésed? Nem segítesz!

Mikor észreveszed, egy pillanatra bánod, talán, de...

…majd veszel magadnak új babát...

Esti eszmefuttatásom. Legyen ez mára az esti szép: 
Más úgy fogja szeretni megtört lelkem, ahogyan Te sosem tudtad az épet!

Egyszer egy kedves barátom azt mondta, hogy, ha valami bánt, írjam le és engedjem el. Az írás segít, mert félek attól, hogy, ha nem elevenítem fel az együtt töltött perceket minden pillanatban, el fogom felejteni és azt nem akarom. Éppen ezért nagyon jó, ha valaki leírja a boldog pillanatokat, mindazt, amit meg szeretne őrizni magának és ezzel véget vet a fájdalomnak. Nem éli át újra azokat az élményeket és nem gondolkodik azon, mi lett volna, ha nem így alakul. Ez lett és nem lehet már változtatni rajta! Az viszont egyéni döntés, hogy meddig nyalogatjuk a sebeinket és élünk egy sötét gödörbe szomorúan, remélve, hogy Ő majd ezt észreveszi és megpróbál kisegíteni onnan. Ha egyszer odalökött, miért akarna kihúzni? S ez a kérdés nagyon fájó, mert belül mindenki jól tudja, hogy sosem jön érte az, akit vár, mégis reménykedik. Minden nap küzd magában, mert nem meri elengedni, mert fél, hogy akkor tényleg elveszíti, de, ha vár, akkor esélyt ad neki, hogy ha majd egyszer úgy gondolja, mégis visszatérhessen. Ez a LÉLEKTORNA, ez a folytonos harc. Vagyis nekem ebbe a pillanatba, ezt jelenti. Tegnap jöttem rá erre, amikor megírtam az előző bejegyzésem: „A szív és az agy” címmel. Egyedül voltam, leültem csendbe és engedtem, hogy a két hullám összecsapjon bennem. Leírhatatlan volt az érzés: harcoltam saját magammal és fájt, mégis csodálatos volt. Elmagyarázhatatlan, de mindenkinek ajánlom, valódi lélektorna, mert összetörni tudni kell. Ha apró darabokra szeded magad, utána újjá tudsz épülni és kimászhatsz a gödörből. Egyedül! Vagy valakinek a segítségével, de nem az Övével. Aki egyszer összetört, nem lehet a gyógyítód!